Rezíliencia és pénzügyek - gyakorlatban a telepen

Az általános iskolánkban évfolyamonként 3 osztály volt – a '70-es években. Az "A", ahová a tagozatos képzésben résztvevő gyerekek jártak, főleg negyedik után. A "C", ahova már elsőtől leginkább rosszabb környékekről származó, jellegzetes vezetéknevű családok gyermekeit gyűjtötték össze; "nomen est omen"...

Valamint volt egy "B" osztály is, ahol az eredetileg nem tagozatra szánt gyerekek kezdtek és ahonnan a tehetségesebbek aztán negyedik után átkerülhettek a tagozatra. Az "A"-ból a kevésbé kiemelkedő gyerekek, vagy a később érők pedig elkerültek a "B" osztályba, vagy néha büntetésből a "C"-be.

Géza a padtársam volt és hamar barátokká lettünk. Reggelente én is kaptam a takarítónőként dolgozó anyukájától egy finom süteményt vagy lángost, utána együtt battyogtunk az iskolába. Hétvégén pedig egyszer-egyszer elvittük őt is kirándulni. Megszeppenten ült be az új Zsigulinkba, aztán a közös fociban már feloldódott. Barátságunk szoros volt, pedig ötödikben ő a "B" osztályban folytatta.

A társadalmi mobilitás hiánya aztán minket is távol vetett egymástól, de az érzékenyítést én ott és akkor helyben megkaptam és az elfogadást értékemmé tettem. Így ötvenen túl ezért is kezdtem önkénteskedni és lettem felnőtt mentor egy agglomerációs falu szélső utcájában, a "hídon túl".

1,5 év alatt rengeteget tanulhattam a telepen élőktől, például alkalmazott (lásd "applied") rezilienciából kapva példamutató életleckéket. A folyamatos újra tervezés, illetve a megunhatatlan ötletelés az életük része csakúgy, mint az állandósult kiszámíthatatlanság. A heti látogatásaim sem egymásra épültek, inkább adott, friss problémákat oldottunk meg.

Megtapasztaltam részükről az elfogadást és rácsodálkozhattam arra a tételre is gyakorlatban, hogy nem a pénz boldogít, bár a hiánya a top témák között van természetesen. Kölcsönt is kértek tőlem, nem adtam, mert nem is adhattam...

Titkon irigyeltem azt az összetartást, amiben mindenki "testvér". De egy hajnali rajtaütés után megtanultam, hogy mennyire más, ha a véred jön érted és nem mondhatsz nemet, mert abban a valóságban nem szeretnél a partvonalra kerülni. Viszont amikor "bátyaként" szólítottak, megtisztelve éreztem magam.

A legfelemelőbb alkalom az volt talán, amikor orvostanhallgató fiamat magammal vittem és egy fiúklub tagjainak a mentoráltam kérdéseire felelve válaszolt szeretettel a több tucat kérdésre. A srácoknak pedig megszűnt a külvilág és a mobiltelefonjuk; ott és akkor a lakókonténerben.

A tapasztalataim alapján ma már tehetséges középiskolások felzárkóztató programján tarthatok egynapos tréningeket a pénzügyi tudatosságról, illetve egy volt mentoráltammal (és kisfiával) találkozom időről időre, megbeszélve az élete aktuális kihívásait. Szép pillanata volt a legutóbbi alkalomnak, amikor a gyermeke kérdésére azt válaszolta: "nem a mentora, hanem apa barátja a bácsi" ...

Anno bevallom úgy éreztem, nem jutottam semmire. De két év után vissza látogatva örömmel hallottam, mennyi minden szökött szárba az akkori beszélgetéseinkből.