Nyomkodják a gombjaim – érintettség

Kommunikációs helyzetben előfordul, hogy elmondunk egy gondolatmenetet és erre hirtelen, meglepő reakciót kapunk. Sokszor jelenik meg számomra elsőre érthetetlen indulat és akiből kibuknak az ilyen szavak, az is megrökönyödhet, vagy meglepődhet, hogy "jé, ezt tényleg én mondtam?". Ennek enyhébb formája, amikor egy csapatnak elmondott hosszabb előadás után a hallgatóság tagjaival beszélgetve kiderül, hogy teljesen más dolgok ragadták meg a figyelmüket egyeseknek, mint másoknak.

Ezek mögött általában az áll, hogy mindannyian hallgatóként a magunk személyiségén, hiteinken, kereteinken, önmagunkról kialakított nézetünkön (én-ideál), pillanatnyi helyzetünkön, aktuális kihívásainkon keresztül, mint egy "tartalomszűrőn" át vizsgáljuk meg, értelmezzük és értékeljük a hallottakat. Ha saját magunk is felismerjük ezt a dinamikát, akkor érdemes lehet feltenni az alábbi kérdéseket (ha pedig nem, de zavaró, akkor például hasznos megbeszélni egy coach-al).

Amikor ugyanis "pszichológiai szemmel nézzük a világot" (idézet James Hollis: Az élet második fele c. könyvéből), akkor feltesszük magunknak a következő kérdéseket: Mit érintettek meg bennem az elhangzottak? Múltam melyik részével rezonál ez? Hol éreztem ilyenfajta energiát korábban? Látom-e a megérintett mintázatot a felszín alatt? Vajon akarom-e ezt a fajta tudatosságot, vagy élnék tovább enélkül?

Nemrég a változás témaköréből tartottam egy kisebb előadást kollégáimnak, ahol az ego tudatfejlődési szintjein mentünk végig és bemutattam, hogy az élet második felében megérkezünk saját négy meghatározottságunkhoz (az élet végessége, a döntési szabadságunk felelőssége, a kritikus helyzeteink végső magánya és az utunk maga vs. életünk értelme). Mindezeket saját életem fotóival, egy-egy magyar könnyűzenei dal odaillő soraival, illetve karrierem, releváns életszakaszom egy-egy jellemző történetével illusztráltam.

Az előadásra sokan voltak kíváncsiak, a péntek délelőtti időpont ellenére személyes jelenléttel is megtisztelt a hallgatóság és online is követtek számosan. A dilemmám előtte nagy volt, jelesül mennyire lehetek őszinte, mennyire feszegethetek fájdalmas pontokat a téma nehézsége révén? Ráadásul tudtam, hogy a hallgatóságban jelen lesz az X, az Y, és a Z generáció is.

Végül úgy döntöttem, hogy elmondom akképpen, ahogy érzem, látom, megélem, annak ellenére, hogy ez a társaság egyes tagjaiban biztosan "nyomkod majd gombokat", akár úgy, hogy indulatokat vált ki, akár olyan módon, hogy újabb kérdéseket generál. Hiszek abban, hogy egy ilyen témájú előadásnak transzparensen kell bemutatnia a változás fájdalmait, a folyamatos dilemmát, a vergődést a letargia (=nem változok) és a szorongás (=változok, de mi lesz?) között.

A hatás nem is maradt el. A nekem visszajelzést adó, az előadás után kérdéseikkel, felvetéseikkel megkereső kollégákkal kialakult diskurzus összefoglalásaként annak tanulságait osztom meg alább.

A változás, a váltás mindig egyben szakítás a múlttal; ráadásul a választásban benne van, hogy az egyes alternatívák végül kizárják egymást. Azaz, ha egyik opció mellett döntök, akkor a másik opcióval járó előnyökről lemondok és így vállalom a döntésem következményeit…

A változás elkerülhetetlen; ha én személy szerint nem is szeretnék megváltozni, a környezetem, a világ biztosan változni fog. A változatlanság illúzió, irreális vágyunk; épp ezért a tudatosodás egyik lépcsőfoka az, hogy a változással kapcsolatos kérdésekkel, gondolatokkal érdemben foglalkozom – pláne, ha a vállalat is ennek szentelt két tematikus napot…

Az élet második felében megérkeztem a "szerzés fantáziájából" (szebb autó, több fizetés, menőbb nyaralás, nagyobb ház stb.) a közös meghatározottságaink kérdéséhez. Amikor ezzel szembesülök, vagy szembesítenek az fájdalmas: a racionális egóm felsír, mert a lelkem már más irányokat követne. Ilyenkor könnyen haragudhatok arra, aki ezt a tükröt elém tartja, pláne ha direktben teszi. De attól még ez a történet, ez a szembesülés rólam szól leginkább, nekem kellemetlen és fáj…

Az életét mindenki saját maga éli; leginkább megéli. A tudatfejlődési szinteken lépkedés közös örökségünk, az emberiség archetípusos közös örökségének része. Az, hogy ki mit kezd vele, miként tudatosodik (vagy sem) ezzel kapcsolatban, az ismét egyéni. Akinek feladata van a változással, aki meghallja a lelke/mély énje/karmája hivatáskereső hangját, az egy előadástól függetlenül előbb, vagy utóbb megérkezik ide. De a mögöttes lelki program, a hivatás megtalálásának módja (az individuáció) eredménye is abszolút sajátunk…

Az ugrásra megfelelő momentum megtalálása egy nehéz kérdés. Magam a keretfeltételek ("ha ez jön, akkor elkezdem") definiálásában és konzekvens lekövetésében találtam meg a választ erre. De a döntés meghozatala után jött a sötét erdő, a kétségek éjszakái, a visszahívó szirénhangok felerősödése. Azaz a tárgy nélküli félelemmel (=szorongás) való napi szintű megküzdés, a lent és fent váltakozása…

A váltásban lévő embernek jól esne a külső támogatás, a megerősítő szavak. Érdekes módon ezt általában nem az addig legközelebb állóktól (vannak kivételek persze) kapom meg, hanem az eggyel távolabb lévőktől. Hiszen aki eddig legközelebb állt hozzám, azzal nagyon hasonló volt a világlátásunk, az életről alkotott nézeteink, elveink. A változásban itt hatalmassá válik az eltérés, a különbség, amely elhatárolódást, elszigetelődést, akár tagadást hoz létre; ezt megélni nehéz, de empatikusan felfogható…

Végül a "saját életünk legfőbb kovácsa saját magunk vagyunk" egy nagyon kemény igazság. Amely szakítást jelent a gyermeki énünk hiteivel (változatlanság, örökös boldogság és fájdalom mentes, erőfeszítés nélkül elérhető gyarapodás). A propaganda ezzel él vissza, ha saját felelősségünk erősítése helyett pont a gyermeki én-állapotunkhoz szól…