Nehezen tudok társaságban feloldódni - stratégiai vs. bizalmi interakció
Vállalati és magánszférában is gyakori helyzet, hogy egy nagyobb, ismeretlen társaságba kerülünk valamilyen rendezvény, konferencia, családi esemény keretében. Ilyenkor egyesek nagyon hamar és látszólag könnyedén feltalálják magukat; a cselekvés mezejére lépnek és öt-tíz perc után úgy társalognak addig számukra ismeretlenekkel, "mintha ezer éve ismernék egymást". De valljuk be, azért ez nem mindenkinek megy…
Pedig erre a képességre egyébként nagy szükségünk lehet. A vállalati környezetben ugyanis megkülönböztetünk egymástól ún. stratégiai és bizalmi interakciókat. A stratégiai interakció definíció szerint "az egyének befolyáscseréjének azon módja, amelynek egy adott feladat elvégzése, azaz egy adott mérőszám (KPI) elérése a célja".
Míg a bizalmi interakciók ugyanakkor "közelebb visznek minket egymáshoz azáltal, hogy törődünk az egyes személyek gondolataival és érzéseivel. Itt a fő szándék az, hogy javítsuk a kapcsolatot, mint önmagában kívánatos célt". A kétféle interakció egyensúlyban tartása egy adott vállalat, illetve a vállalaton belüli csapat eredményes működésének egyik jelentős tényezője; itt jön be a kommunikációba elegyedés képessége, mint nyitó bizalmi interakció.
Ez egyfajta képesség, amely a tanulható technikák alkalmazásának elmélyítésével fejleszthető. Erről bizonyosodtam meg a héten, amikor a Salva Vita Alapítvány egy, a Momentán Társulattal közösen tartott kommunikációs tréningjén megváltozott munkaképességű fiatalokkal együtt gyakoroltuk a beszélgetésbe elegyedés technikáit. Szavak asszociációival kezdtünk, majd egymás ruhatárát vizsgálva egy-egy jellegzetesebb darabra kérdezve indultak hosszas beszélgetések.
Számomra meglepő és egyben örömteli tapasztalat volt, ahogy az egyébként kapcsolódási nehézségekkel küzdő fiatalokkal olyan diskurzusokig jutottunk, hogy a moderátoroknak kellett az időkeret miatt megállítani végül a beszélgetéseket.
Azon gondolkodtam, hogy lám, itt is bebizonyosodott: a tanult technika, a képesség egy dolog; ami igazából számít az a hozzáállás. Azaz mennyire vagyok nyitott a másik félre, mennyire szeretném megismerni, illetve mennyire tudok őszintén megnyílni és sebezhetőségemet megmutatni egy ismerkedési helyzetben. Valamint felvállalni azt a rizikót, hogy "nem jön össze"; vagyis olyan személyre pazarolom pillanatnyilag az időmet, aki végül nem lesz szimpatikus; nem akarok később kapcsolódni hozzá.
Az attitűdhöz ugyanakkor kapcsolódhat egy szokás is: régen "pofára osztályozásnak" mondtam volna, most inkább a prekoncepciók hatalmának hívnám. Ez akkor jön fel, amikor egyes, körülöttem álló kollégákat bizonyos látható és érzékelhető tulajdonságaik alapján sematikusan besorolom: azaz például "ezek olyan nagyképűek, hogy saját magukkal sem állnak szóba", vagy "ők meg olyan harsányak, felszínesek, hogy nekem nincs velük közös nevezőm".
E helyett érdemes nyitottan, előítéleteinket a ruhatárban hagyva belépni a terembe. Hiszen az előítéletek egy része általában magunkról szól; a bennünk élő gyermek minősít le és hoz áldozati, védekező helyzetbe. Emlékszem, amikor tizensok' éve először kezdtem nagy nemzetközi értekezletekre járni, a legkisebb leányvállalatok egyikét képviselve ott, a sarokba húzódva lestem a többieket, nagyképűnek, harsánynak titulálva magamban őket. Aztán tréningek és egyéb közös alkalmak során kifejlesztettem a "merjünk kicsik lenni" filozófiát és mit ad Isten, az utóbbi néhány évben már alig bírtam az ismerősökkel folytatott beszélgetések miatt eljutni a kávés pultig…
Szóval az ismerkedés technikáinak elsajátítása előtt érdemes egy belső tükörben megvizsgálni, milyen attitűdök, illetve szokások uralkodnak rajtunk és ezeket miként tudjuk megváltoztatni, újra programozni. Mert a technika utána már roppant egyszerű. Szólj, írj rám, keress meg, ha segíthetek!