Mindig ugyanaz a vége? - kilépés a játszmából

Ismerős az eset, hogy pl. munkatársával csak korlátozott időt tudott eltölteni anélkül, hogy összevesznének? Már megint – bár előre elhatározta, hogy most ez tartós lesz – csak egy rövid ideig tudtak kapcsolódni konfliktus nélkül? Majd arra lett figyelmes, hogy megint "durrog", "kaffog", indulatos lett? Eközben a másik előbb, áldozatként nagyokat hallgat, nyel, majd hirtelen a semmiből ön lesz a többi csapattag szemében az összeférhetetlen, a kiállhatatlan és a saját megélése szerint az áldozat?

Ez egyfajta pszichológiai játszma menete, amelynek egyik meghatározó eleme, hogy úgynevezett rejtett tranzakciók sorozatával indul (tranzakció: kommunikációs "simogatások", ún. "sztrókok" cseréje). A rejtett tranzakció lényege ebben a helyzetben az, hogy a felszínen ugyan kollegiális, felnőtt-felnőtt párbeszéd van önök között, de a mélyben például a kollégája egy alávetett, gyermeki pozíciót vesz fel és ez önből kiváltja a kontrolláló szülő reakcióját.

Így alakul ki a felszíni, tárgyilagos, kollegiális párbeszéd mélyében egy adok-kapok és ennek a feszültsége tör felszínre indulatok formájában. Azaz a tökéletességre törekvő, a mindent ellenőrzése alatt tartani szándékozó énje a kollégája esetlen, gyermeki, majd a kontroll ellen idővel fellázadó válaszai vezetnek oda, hogy végül a csapat nem érti, miért akarja ön a kollégáját elnyomni és elkezdi őt egy emberként bevédeni.

A változtatás általános szabálya: a játszma addig tart, amíg az egyik fél tudatosan ki nem lép belőle. Egy ilyen kilépési mód a rejtett tranzakció tudatosítása magamban és helyette a kívülről megfigyelhető, felszíni tranzakcióban maradás.

Azaz például a fenti esetben maradok felnőttben, nem akarom kontrollálni, utasítgatni, szabályozni a másikat, feltételezem, hogy ő is képes a saját feladata elvégzésére. Vagy éppen gyermekként kapcsolódom hozzá, elfogadom a spontán, játékos jelenlétét és nem akarom mindenáron keretek közé szorítani. Kíváncsian, nyitottan várom, mire jut ezzel a viselkedéssel.

Na én pont így jártam mindig egyik közeli rokonommal, akivel alapesetben kb. egy napot bírok ki anélkül, hogy ő onnantól elkezdjen elnémulni, én pedig egyre rövidülő, de mindinkább csattanós mondatokkal osztanám ki. Ez egy nagyon régi játszma közöttünk, jól bejáratott menetrenddel és rendre megérkező kifejlettel.

Nemrég alaposan kielemeztem a legutóbbi néhány találkozásunkat és rájöttem, hogy a játszmánk a felszíni felnőtt-felnőtt kommunikáció helyett a mélyben kontrolláló szülő és alávetett, majd lázadó gyermek dinamikával játszódik. Azaz ő elkövet egy-két kisebb hibát, amire én ugrok. Helyre utasítom, szabályokat emlegetek és keretek közé szorítom. Ezt csendben tűri, majd fellázad. Ekkor a saját családom siet a segítségére, én pedig ottmaradok leforrázva, hogy "ezt a kis időt sem bírtad ki vele?".

Ezt megértve előre eldöntöttem, hogy a gyermeki dolgaihoz én is gyermekként fogok kapcsolódni, vagy elfogadó felnőttként, ítéletmentesen megfigyelem csak. Elengedem a hibáit, nem akarom megfegyelmezni; mitöbb' néha spontán kapcsolódok hozzá és együtt "játszunk" (de nem játszmát), amikor én is megengedem ezt magamnak. És működött...

Amennyiben ön is szenved hasonló munkahelyi konfliktusokkal, úgy keressen meg és beszéljük át mi is működik a mélyben? Találjuk meg a megoldást, oldjuk meg a régi konfliktust együtt.