Menni, megalkudni vagy megharcolni? - Egyéni sors dilemma

Szervezeti változások zajlanak, több ismerősömet érintették mostanában. Én meg hallgatom őket, csendben, beleélve magam a helyzetükbe.

Nem magyarázok nekik evidenciákat, hogy "hát ennyi idő után mit vártál? ...". De nem is tolok egyfajta kötelező optimizmust, hogy "meglátod, neked is sikerülni fog...". Nem próbálom a kihívást szokásosként minősítve, jelentékteleníteni, hogy "nem te vagy ma az első, akiről megtudtam...".

Igyekszem a kéretlen tanácsadást elkerülni, mely révén csilloghatnék, hogy "én ugyebár szóltam...". Csak figyelek és megadom azt a támogatást, amire és ahogy szükségük lehet.

A gyászt dolgozzák fel. A sokk elmúltával hívnak, már túl a tagadáson, hogy "ez nem történhetett meg velük...", pedig sajnos, de. Még a múlt történetét is átírják, szelektíven emlékezve arra, hogy g nemrég is azt mondták, "lehet egy év, de akár öt is".

Van aztán aki a világra, a vállalatra, a kollégáira dühös. De olyan is akad, aki a mérgét maga ellen fordítja, önmagát hibáztatja, szégyelli, hogy ez vele megtörténhetett. Megmagyarázza, hogy csak és kizárólag az ő elrontott stratégiái vezettek ide, "a többiek, a környezete reakciói, cselekedetei logikusak és abszolút elfogadhatóak".

Innen aztán az utólagos alkudozás részeként érkeznek oda, hogy "vajon, ha másként cselekszem, akkor megmenekülhettem volna?". Ezt hosszasan elemezgettük. Háromféle viselkedést gyűjtöttünk össze – a sötét árnyak megjelenésekor:

1. Van, aki észleli, hogy lassan, de irreverzibilisen elindult egy folyamat és az nem a neki kedvező útirány. Már nem hisz abban, hogy érdemben befolyásolhatja a történetet. Lélekben (ki)lép, ugyan dolgozik még, teljesít is, de intenzíven kutat fel B, C, D stb. irányokat. Elsők között távozik; ekkor még van valós tárgyalási pozíciója. A többiek nem értik miért, hiszen látszólag minden oké.

1. Olyan is van, aki észreveszi a lassú fordulatot, de még hatékonynak látja magát. Úgy dönt, megharcolja azt, amit meg kell, befolyásolni próbálja a vezetőséget. Közben teljesít, akár sikeres is lehet, mert a csapata díjazza kitartását, karakán küzdelmeit. Már csendben súgnak neki, hogy talán jó lenne kicsit simulni, "megérteni új idők új szeleit". De ő élvezi a konfrontációt, szereti a ringet. Végül lecserélik és megdöbben.

1. De lesz, aki az észlelést követően összerakja az új irányt. Mérlegel, hogy mit tud felvállalni a maradásért és kiegyezik, marad. Nem avatkozik be, hasonul, belesimul az új felállásba. Tűpontosan látja, honnan és hová jutott, de racionálisan eladja magának a megmagyarázhatatlant. A kognitív disszonancia segítségével túlél és búcsúztatja a fenti kollégákat.

Melyiknek van igaza? Melyik lesz boldog? Melyik magatartása önazonos? Hosszabb távon ki jön ki jól ebből a történetből? Te mit gondolsz vagy esetleg tudod?