Megváltoztatni már nem akarom - az elengedés folyamata

Amikor hirtelen elmarad egy nézeteltérés megoldása, amikor felszívódik egy jóbarát, amikor az éjszaka közepén ellopják az autónkat... stb. Az ilyen, ún. befejezetlen helyzeteink energiája velünk marad és a legrosszabb pillanatainkban ront belülről nekünk. Legegyszerűbb volna csak úgy túllépni rajtuk, elfelejteni őket és haladni tovább, töretlenül, előre. De hogyan?

Elengedni egy fájdalmat, egy rossz emléket nem is olyan könnyű. Ha megszoktuk a jelenlétét, akkor szerepe lesz az életünkben. Valami ellen tudunk folyamatosan harcolni, pozíciót foglalni. Amikor ennek kellene már véget vetni – hát az bizony "kutya nehéz".

Feldolgozni egy csalódást (ld. nem teljesült várakozás), harcolni a láthatatlan ellenséggel sem könnyű. Pláne, ha abban sem vagyunk biztosak, hogy mi történt, végül már talán azt sem tudjuk, hogy egyáltalán megtörtént-e?

Mielőtt ezt meglépjük, jó lenne elmondani a "vétkesnek" úgy lendületből az ítéletet, kiadni magunkból a haragunkat. Mindazt, ami megtörtént, vagy leginkább vártuk volna, de végül nem történt meg. Igazságérzetünknek tartozunk (?) azzal, hogy elmondjuk, hogy a képébe dörgöljük, hogy kiadjuk magunkból.

De soraimat újra elolvasva, vajon "az Egyetlen Igazság" létezik-e egyáltalán? Így kinek is tartozunk hát a beolvasással? Mit érünk el vele? Na ugye...

Az elengedés modellje alapján felteszünk és megválaszolunk először 3 kérdést:

• Vajon valóban megtörtént-e ez az esemény?
• Ha igen, akkor vajon bele akarok-e állni, azaz kezdeni vele valamit tevőlegesen?
• Végül akarok-e törődni a mentális jóllétemmel, azaz mentesíteni magam a destruktív hatásoktól?

A mentális épségemért viszont szükséges az elengedés 4 lépcsőfokát megjárnom:

• Megszabadulni a rossz érzésektől. Például az üvöltés, a "szaftos" káromkodás védett, biztonságos térben akár hasznos is lehet...
• Dönteni a megbocsátásról, annak ellenére, hogy sérelem ért és veszteség. Hiszen a csomagot magammal cipelve csak a saját vállam lesz görnyedtebb.
• Elképzelni a megbocsátás gesztusát, ahogy éppen megtörténik. Magam elé képzelni mindazokat, akikkel dolgom volt valaha és most zárni a történetet. Elmondom nekik, hogy már nem haragszom, hogy lezárom és megbocsátom. Végén elbúcsúzom tőlük.
• Végül letéve a terhet megkönnyebbülni. Az eddig a haragom, a nehéz gondolatok cipelésébe fektetett energiáim felszabadulnak és újra rendelkezésemre állnak. A "vajon miért teszik ezt velem", vagyis inkább "miért nem teszik ezt velem" kérdéseket elengedem. Elfogadom, hogy így alakult a kapcsolatunk, hogy így volt kódolva a személyiségünkben, a sorsunkban, a cselekedeteinkben és az érzéseinkben.

Sok évvel ezelőtt pénzt kölcsönzött egy közeli barátom az egyik rokonának. Szerződést nem írtak róla, a fizetési határidő is régen lejárt már. Eleinte még néha megkérdezte két "mi újság veletek" kérdés között, hogy esetleg visszakaphatná-e ezt az összeget. De az ígéreteken túl semmilyen érdemi lépés nem történt. A telefonhívások megritkultak, a kapcsolat befagyott, hosszú jégkorszak következett.

Barátom dolgai végül jól alakultak, csak a szíve fájt, hogy a gyermekkorba visszanyúlóan szoros rokoni szálak így fellazultak. Az anyagi veszteség érzése rég eltörpült, a helyét átvette az üresség, a kapcsolati hiány. Egy másik családtaggal folytatott beszélgetés és egy spirituális lelki folyamat kellett ahhoz, hogy végül megkeresse írásban a rokonát és felajánlja a kölcsön elengedését, a viszony rendezése érdekében.