Én kedves triggerem - a Wi-Fi modell

Mindig rád tör valamilyen megmagyarázhatatlannak tűnő indulat egy adott helyzetben? Olyan mintha benyomnának rajtad egy gombot? Racionálisan, utólag felfogod, hogy megmagyarázhatatlanul viselkedtél? És mégis megismétled? Én is járok így néha...
A minap kedvenc képzésemen egyik csoporttársam engem választott gyakorló konzulensének. A feladatot 12 kíváncsi, de néha bizony elpárásodott szempár előtt kellett abszolválnom, ráadásul egy rosszul sikerült előző estét követő álmatlan éjszaka árnyékában.
A 75 perces beszélgetés után oktatónk rendre elővette az értékelőlapot és a csapattal együtt elemezte ki a történetet, mondatról mondatra idézve fordulataim. Kiértékelte az egyes beavatkozásokat, a kihagyott lépéseket is egy újabb, hosszúnak tűnő fél órában. Már csak megúszni akartam a helyzetet.
Eddigre péntek este lett, lekerekítésre már nem maradt idő. Így a termet legbelül megszégyenülve, feszülten és villámgyorsan hagytam el. Szerencsére aztán a történések elsodortak és néhány, önmagamat kitartásra ösztönző gondolatfutam, remekül sikerült gyakorló konzultáció és az élet egyéb zajai eltompították bennem az akkori, egész tanulást befejezni vágyó, dacos fantáziát.
Aztán megértettem, hogy egy tipikus lelkiegyensúly megbillenési folyamatot éltem meg. A számonkérési helyzetben a negatív kritikákat felerősítettem, a pozitív hangokat meg sem hallottam, a tanulást, mint célt elveszítettem és sértődött gyermekként reagáltam.
Ami ezt a reakciót kiváltotta egy szituáció volt, amikor tipikusan a cselekedetem értékelésével nem prompt szembesülök, hanem az értékelő folyamat mások füle hallatára, lassan és szisztematikusan történik meg. Ez a helyzet működött bennem most személyes triggerként.
Ezt egy másik gyakorló konzultációba vittem kliensként és ez az életemből behozott egy régi jelenetet: sakkversenyzőként a meccs után hazaérve apám rögtön felállította a táblát és úgy ahogy voltunk étlen-szomjan újra játszottuk, elemeztük a játszmát. Ha vesztettem, apám alaposan kielemezte, hogy mi mást kellett volna lépnem. Ha nyertem, akkor pedig megmutatta, hogy ő hányszor tudta volna megnyerni a játékot ellenem.
Ezzel észrevétlen megosztotta velem perfekcionista attitűdjét, megküzdési stratégiaként pedig belém programozta, hogy a legártatlanabb közösségi értékelést is átalakítom azóta versenyhelyzetté. Karrieremben ennek persze sokat köszönhettem, hiszen megtanított küzdeni, előre törni. Viszont el is vette a belső nyugalmamat, mert a saját tempójú előre jutástól elvette 50+ évre a kedvem.
Most ezt megértettem, le is tettem... Megkönnyebbültem. Ha te is szeretnéd megérteni magad, keress meg és beszéljünk!
