Elviselhetővé tenni az elviselhetetlent

"Most nekem hiszel, vagy a szemednek drágám?" – ez a mondat egy éves tárgyaláson hangzott el, amit még az FMCG-ben folytattunk le a "hárombetűs" magyar üzletlánc tárgyalóival. Ez akár lehetne a kiutat mutató mondata is a mai közéletnek.

Folytasd a mondatot: "izgalmas időket élünk, mert...". Én pedig nagy valószínűséggel meg tudom mondani a folytatásból, hogy kábé melyik buborékból nézed a világot. Ez persze nem jó, hiszen azt mutatja belecsúsztunk a "mi és ti" leegyszerűsítő, kétpólusú, "aki nincs velünk az ellenünk van" világába. Hogy' ez miért alakult így? Már a válaszod is egy adott buborékot azonosít be, címkéz téged.

A szimbiózis "két élőlény mindkét fél számára előnyös együttélése". A Tranzakcióanalízis úgy írja le a szimbiózist, hogy ilyenkor két, egymással kölcsönös függőségben lévő egyén közül az egyik rendszerint a (kritikus, vagy gondoskodó) szülői énállapotából cselekszik, míg a másik (szabad vagy alkalmazkodó) gyermekiből. Létrejön hát a buborékom. Ennek létezése önmagában korlátoz ugyan, de legalább gondoskodik rólam. Ezért cserében pedig alkalmazkodást vár el (és néha játszani is enged, ha betartom a határokat).

Ez a fajta együttélés hatékony a kisbabáknál, a túlélést szolgálja. De utána már önálló helyzetváltoztatásra leszünk képesek és elkezdjük lassan felfedezni a világot. Megtanulunk strukturáltan gondolkodni, kialakul saját identitásunk és különböző képességekre teszünk szert, amelyeket összegyúrva végül önálló életvitelre alkalmas felnőtté válunk.

A szimbiózis fenntartása a családokban a "mamahotel" létrejöttét eredményezi, munkahelyeken "óvodát" alakít ki a vezető körül. A sematikus, fekete-fehér válaszok eluralkodása a történelem sötétebb korszakaira jellemző. De a természeti törvényekben is az egyensúlyra törekvés jelenik meg – innen jön édes anyanyelvünk: "kiegyensúlyozottság" szava, mely a mérleg két oldaláról szólt eredetileg...

A szimbiózis egy darabig persze jó a szülőnek, aki így feljogosítva érzi magát, létezése elnyeri igazolását. Ugyanakkor egy darabig jó a gyermeknek, hiszen kevesebb energiát kell beletennie a mindennapokban, megkap mindent, készen. De hosszabb távon a "talentum" elsorvadásához, életképtelenséghez vezet.

Az ébredés kemény és fájdalmas. A takarót elhagyva hideg van, visszakívánkozunk a szülői házba. De az első sikerek meghozták anno, fiatal felnőttként a kedvünket az önálló élethez. Ez a közös élményünk adjon erőt nekünk most, amikor egy buborékba szíven ütően direkt kommunikációval akarnak berántani minket.

Hiszen "tudjuk", "persze, hogy fáj", mi "nem is tudunk vele mit kezdeni" (?), hát "bízzuk csak rájuk" – ismerős szöveg, ugye? Azaz vissza, egyenesen a szabadságból a szimbiotikus kapcsolatba. Zéró felelősség, teljes a kiszolgáltatottság...