A múló idő - amit nem tud senki megállítani...

Büszkeség és szorongás, fény és árnyék, valami véget ért és kezdődik egy új fejezet... Nagyfiunk megkapta az orvosi diplomáját. 25 éves korában végképp kirepül otthonról, egy nem is olyan távoli nagyváros régiós kórházában lesz kardiológus rezidens.

Ügyfelem dilemmája épp ezért nagyot ment bennem: "össze kell raknom előbb a céget, mert nemsokára felnőnek a gyerekek és szeretnék velük lenni, minél többet. Most még álom a napi egy óra minőségi mi-idő, de ha elkészülök, utána majd...".

Mi is itt maradtunk most, már csak ketten. Mennyivel egyszerűbb volt anno apaként hajtani a család miatt, haladni a karrier létrán, elfoglaltnak lenni a munkahelyemen, dögfáradtan hazajönni és néha nem találni időt a legfontosabb projektünkre, a gyermekre.

A múlt a hétköznapi tradíciók, a társadalmi elvárások szerint zajlott. Az "apa elment vadászni, anya is dolgozott és intézte a logisztikát" játékot játszottuk nap mint nap. Megfelelő óvoda után jött a körzeti helyett egy felvételivel abszolválható iskola. Ott a szülők meg sem melegedtek, máris jött a suttogó kihívás: van egy remek 12 osztályos gimi, ami bérlet az egyetemre – a fiunk 7 éves volt... "S lőn..."

Közben ment a szekér, teltek-múltak az évek és próbáltam a munka mellett a fiam élete része maradni. Prioritásként kezeltem, bár hívtak Prágába is többször, akár heti váltásban repülgető vezetőként, akár teljes családdal kitelepülve.

A döntés akkor született meg bennem, amikor halkan nemet mondtam, mert éreztem, hogy karriert lehetne építenem, kereshetnék jóval többet is, de nem lehetnék részese az egyetlen és megismételhetetlen történetnek, a fiam felnövekedésének. Nem küzdhettük volna át a kamaszkort, nem tarthattam volna rugalmas keretek között benn, a családban és nem élvezhettem volna azt, amikor lehiggadva visszatért végül.

Közben én lettem pályaelhagyó, önként az önismeret és a vállalkozás indítás útjára lépett önmagával megküzdő, de integer fekete bárány, akit aztán kitagadtak több akolból is.

Ezzel a tapasztalattal a hátam mögött tudtam ügyfelemnek ajánlani, hogy állítsa talpára a hagyományosan feje tetejére állt piramist és az értékes "arany óra" szemüvegén keresztül nézve ossza be a megmaradó, napi 23 óra egyéb idejét az üzleti életnek, vagy bármi más, fontos dolognak szentelve. Mielőtt végleg "üres bölcsőt ringat a Hold".

Ön vajon lekéste már ezt a sorsfordító momentumot, vagy még itt van előtte, épp idejében?